VERS- ÉS PRÓZAÍRÓ VERSENY NYERTES MUNKÁI

A magyar kultúra napja a Grassiban

Évek óta hagyománnyá vált nálunk a magyar kultúra napjának megünneplése. Ez alkalomból egy színdarabot tekinthetünk meg minden évben iskolánk színpadán, illetve iskolai vers- és prózaíró pályázatot hirdetünk meg felső tagozaton. A színdarabok mindig Gáspárné Hatvani Gabriella tanárnő aktív közreműködésével valósulnak meg, hiszen a darabokat évről-évre ő írja, és a saját osztályával, illetve a dráma szakkör résztvevőivel adják elő.

Az idei darabot 3 közönség is megtekinthette: január 22-én, 23-án és 24-én. Először a főpróbát nézték meg a Falusi Óvoda ovisai, aztán a szereplők szülei egy délután, majd az iskola alsó és felső tagozata.

A színdarabot kifejezetten a diákjai számára írta meg Gáspárné Hatvani Gabriella tanárnő, hogy minden tanítványa a számára testhez álló szerepben játszhasson, figyelve a karakterek és a gyerekek hasonlóságaira, illetve, hogy ki mennyire szeret szerepelni. További tényező is befolyásolta a darab témáját: a rendelkezésre álló sok cowboy-kalap adta a történet alapötletét. A sztoriról röviden: egy amerikai kis western faluban kiállítanak egy világhírű festményt, amelyre szemet vet egy pár gonosztevő. A lopás sikerül, nem kis bonyodalmat okozva a falu lakosainak életében. A történet végére minden a helyére kerül, a titokban nyomozónak felcsapott idős néninek köszönhetően.

A szereplő gyerekek nagyon élvezték a színészi játékot, a szereptanulás és a próbák is gördülékenyen zajlottak ennek köszönhetően. A közönség hatalmas tapssal jutalmazta a vidám kis darabot és előadóit.

A színdarab után kihirdettük a felső tagozatos vers- és prózaíró verseny eredményeit, amelyek a

következők lettek:

5-6. évfolyam

helyezett: Czotter Alíz 5.a (novella)

helyezett: Urgyán Fanni 5.b (novella)

helyezett: Kurucz Lili 6.a (vers)

7-8. évfolyam

helyezett: Haraszti Rita 8.b (vers)

helyezett: Kun Csenge 7.b (vers)

helyezett: Horváth Izabella 7.b (próza)

Ezúton köszönjük a színházi élményt, továbbá gratulálunk a tanárnőnek, a szereplő gyerekeknek és a verseny helyezettjeinek!

Busa Szilvia

Vers- és prózaíró verseny nyertes munkái:

Csotter Alíz 5.a

Találkozás az erdőben

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két barát, Niels és Hedvig. Nagyon szerették a természetet felfedezni. Egy őszikirándulásuk alkalmával, egy különleges erdőbe vezetett az útjuk. Érezték a frissen lehullott avar illatát, lábuk alatt a talaj puhán besüppedt, a napfény átsütött a lombkoronák azon részein, hol a sápadt levelek leváltak anyafájuktól. Hallották a levélkupac alján a sün szuszogását, az utolsó katicák szárnyzizegését, az őzgidák bokorbéli halk neszét és amint a szél mozgatta a fák meglévő levelét, olyan volt mintha suttogtak volna. A moha puhán rásimult a rideg sziklákra és fatörzsekre. Ez az erdő valahogy más volt, olyan varázslatosan különleges.

Séta közben egy hangra lettek figyelmesek. Ez egy bokor alján fájdalmasan nyüszítő hermelintől eredt. Szegény kis állat egyik hátsó lába vérzett a másik pedig beszorult egy csipke bogyóbokor ágainak szorításába. Pici gombszemében egyszerre fájdalom és ijedtség tükröződött. A gyerekek megsajnálták és kiszabadították. Hedvig óvatosan felemelte a hermelint és egy puha mohás sziklára rakta, hogy megvizsgálhassa. Most, hogy ilyen közelről megnézték, kicsit jobban szemügyre vették, megsimogatták. Karcsú, törékeny testén bundája selymes, puha és fényes volt. Kis szíve hevesen zakatolt. Az állat lábát lemosták vízzel és bekötözték. Csodák csodájára a kis sérült megszólalt és azt mondta,hogy köszönöm a segítséget! A két jóbarát a meglepetéstől alig tudott szóhoz jutni. Az állattal hamar összebarátkoztak és el is nevezték Linának. Aki hálája jeléül, újdonsült barátainak mutatott egy bűvös forrást, mert ami onnan ered az varázserővel bír, melyből, ha ember iszik akkor érti az állatok nyelvét, ha pedig állat iszik belőle akkor embernyelven lesz képes beszélni. A víznek csak az erdőn belül van hatása. Kérte a gyerekeket, hogy ezt tartsák titokban. Búcsúzóul Lina egy varázssípot adott, amibe, ha belefújnak akkor a hermelin ott terem. Azzal az állat gyorsan eltűnt a csupasz rengetegben. Niels és Hedvig ittak a forrásból... és akkor egészen furcsa dolog történt. Hedvig mellett Niels helyett egy róka állt. Dús bundája élénk vörös volt és szemecskéi zölden és értetlenül választ keresve fürkészték Hedviget. Nem értették, hogyan történhetett ez. Erről nem mesélt Lina! Hirtelen feltámadt a szél és suttogni kezdett. A fuvallat azt üzente, hogy keressék fel a bölcsbaglyot. Hamarosan egy közeli öreg tölgyfán meg is találták. Elmesélték neki, hogy mi történt velük. A bagoly elmondta, hogy ha a forrásvízébe belekerül egy állat szőre akkor az leszel, amit megiszol. Amennyiben egy nap alatt nem találsz ki az erdőből örökre állat maradsz. A kiutat nektek kell meglelnetek! Azzal köddé vált.

 A gyerkőcök elindultak, hogy megleljék a kiutat. Mindegyik út a nagy tölgyhöz vezetett. Kétségbeesésükben belefújtak a varázssípba. Lina hamarosan ott is termett és segített barátain. Odament a nagy tölgyhöz elmormolt egy ősrégi varázsigét és a fán kirajzolódott egy jel. Nielst megkérte, hogy érintse meg. A róka megtette és abban a pillanatban újra emberré vált és a tölgyön egy átjáró jelent meg. Ez a kapu hazavezet benneteket, mondta a kisállat és megölelte őket. Hedvig és Niels megígérték, hogy hamarosan újra meglátogatják őt és az erdőt. Megköszönték a segítséget és elbúcsúztak. Azzal átléptek az átjárón.

Urgyán Fanni Dóra 5.b

A mágikus könyvespolc

Biztosan hallottatok már a könyvespolcokról. Talán nektek is van egy. Ám, amiről a

történet szól, az nem akármilyen könyvespolc. Erre döbbent rá Kristóf és Bea, a testvérpár,

amikor egy napon az iskola után betoppantak a nappaliba.

- Hahó! – kiabáltak be egyszerre az ajtón.

Válaszul csak egy apró reccsenés hallatszott a nappaliból. Mindkét ötödikes ijedten lépegetett

a hang felé, majd Kristóf hirtelen hátrahőkölt.

- Egy könyvespolc? Miért éppen itt?

- Nézd csak, rá van írva valami! – kapott észbe Bea is.

- „Ez a szülinapi ajándékunk nektek. Miután megnéztétek, gyertek ki a kertbe! Boldog

szülinapot! Szeretünk: Anya, Apa.” – olvasták közösen, majd alaposan körüljárták az

ajándékot.

- Tudják, hogy nem szeretünk olvasni! Hogy jutott ez eszükbe? Hiszen én csak… ilyen

nincs! Tele van izgalmas könyvekkel! E-sportok útmutató, Minecraft. – álmélkodott a

fiú.

- Nem is, legalább a háromnegyede lovas! – szólt Bea.

Ezen még hosszan gondolkodtak.

- Nyugi, Bea! Mutass meg nekem akkor legalább három könyvet!

- Na, de…

- Csak csináld, gyerünk!

- Ennek nincs értelme.

- Csak tedd, amit mondtam!

A megszeppent kislány végül a bíztatásra levett a polcról három, valóban a lovak életét

ecsetelő könyvet.

- Na, végre! Most tedd vissza! Jó, én is megpróbálom.

Kristóf levette a könyveket, ám ő két autóversenyzős és egy világhálóról szóló kötetet tartott a

kezében.

- Azta!

- Ez hogy történt? Csináld vissza! Add vissza a könyveimet! Szeretném elolvasni a

Lósuttogó Akadémiát! – toporzékolt Bea.

- Rendben, de ahhoz szerintem neked kell levenned a polcról. Azt hiszem, ez egy

varázspolc! Amilyen könyvet szeretnél, olyat ad a kezedbe. Menjünk a kertbe,

kérdezzük meg anyuékat erről az egészről! – javasolta a fiú a békesség kedvéért.

Ebben már egyetértettek. A napsütötte udvaron egy szuper szülinapi parti fogadta őket.

Néhány barátjuk és ismerősük is eljött, mindenkitől szép ajándékokat kaptak. A tortázás után

a testvérek megmutatták az új könyvespolcukat, ami nagy sikert aratott. Az egész délután

beszélgetéssel és olvasgatással telt.

Másnap az iskolában híre ment a könyvespolcnak. Kristóf és Bea alig várták a tanítás végét,

délutánonként vidáman olvastak, hol képregényt, hol vaskos köteteket. Egyre többen voltak

kíváncsiak, hogy nekik vajon milyen könyvet választ a polc. Amikor egy pénteken a testvérek

éppen letették a szobájukban az iskolatáskájukat, a csengő egymás után többször is

megszólalt.

- Gyerekek, vendégeitek vannak!

Arra kapták fel a fejüket, hogy az osztályból minden barátjuk az ajtóban ácsorog. Estig

tesztelték a polcot. Volt, aki kalandregénnyel, kreatív foglalkoztatóval, viccgyűjteménnyel

vagy matematika feladatgyűjteménnyel a hóna alatt távozott. Napról napra egyre többen

suttogtak az új szerzeményeikről az iskolában és sokat nevettek, miközben találgatták, ki

milyen könyvet kap legközelebb a kedve szerint. Lassan az egész osztály örömét lelte az

olvasásban. A táskákból, padokból előbukkant egy-egy Szent Johanna Gimi, Rumini, Harry

Potter, Ropi naplója. A könyvespolc csak úgy ontotta magából a könyveket.

Aztán egyszer csak kezdett kimerülni… Minden nappal csökkent a könyvek száma, míg egy

nap üresen ácsorgott a szoba közepén. A gyerekek tanácstalanok voltak. Fogalmuk sem volt,

mi történhetett.

- Fogjunk össze! Biztosan van valami megoldás! – szólt Kristóf.

- Mi lenne, ha oda vinnénk, ahol a legjobban érzi magát? – ötletelt Bea is.

- Vigyük a könyvtárba! Ajándékozzunk most mi neki könyveket! – Elhatározták, hogy

közös erővel beviszik a városi könyvtárba, a többi könyvespolc közé.

- Kapja azt a szép csendes sarkot a babzsák és az ifjúsági könyvek mellett! – egyezett

bele a könyvtáros.

A diákok elégedettek voltak a munkájukkal. Amikor a fiúk már visszaindultak volna, Emma,

Bea barátnője félénken megszólalt:

- Szerintem mindenki hozza el a kedvenc könyvét, legyen így újra tele a polc!

Ezt mindenki nagyon jó ötletnek tartotta. Lassacskán feltöltötték a polcot klasszikusokkal és

mindenki által ismert újabb regényekkel. Nem telt el úgy hét, hogy az 5.b ne látogatta volna

meg a mágikus könyvespolcot. Kristóf és Bea minden látogatás után végigsimított az öreg

könyvespolcon és cinkosan összekacsintottak, mert ők ismerték igazán a titkát. Azt, hogy ez

nem akármilyen könyvespolc.

Kurucz Lili 6.a

A tavaszi Manó

Kis manó suhan a fagyos réten át,

Madarak dalolnak, virágok bújnak már.

Zöldellő erdők suttogják halkan nevét,

Manói léptei nyomán tavasz hoz ébredést.

Selymes hajnal öleli a fák koronáját,

Manó lépteivel ébreszti a tavasz világát.

Szellő susog, zenél a lombok között,

Mosolyával ragyog a nap a fák fölött.

Csipkebokrok lengik ajándékul útját,

Manó ébred, s a tavasz szárnyán száll át.

Apró ujjai között kis magok peregnek,

Színes virágok nyílnak, ahogy a manó ébresztget.

Tündöklő napsugár simogatja arcát,

Érzi, ahogy az élet táncra hívja magát.

Tavasz születik a manó mosolyával,

Virágba borul a világ, temérdek hóvirággal.

Kis manó tavaszt hozva szárnyal tova,

A rét zöldjében a varázslat éled újra.

A virágok szirmai hintázva köszönik meg neki,

Elhozta a tavaszt, melyben mindenki örömét leli.

Haraszti Rita 8.b

2X45

Kétszer negyvenöt perc

mindent meghatároz.

Kétszer negyvenöt perc,

félsz, ráparázol.

Ha elrontod?

Látod, elbíztad magad!

Ha bravúrozol?

Csak hoztad a szokásosat.

És ha csalódást okozok?

Nem leszek se nagy, se okos?

Ha a nevem majd feledésbe merül?

„Emlékszel arra a lányra?

Ígéretes volt és mégis eltűnt.”

Márpedig én nyomot akarok hagyni.

Nem elveszni, nem eltűnni, megmaradni.

Maradandót akarok alkotni.

Olyan, akire emlékeznek, lenni valaki!

De ha ezt az a kétszer 45 perc határozza meg?

Ha kétszer 45 perc alatt vakvágányra fut az életem?

Ha majd elveszek a tömegben,

és a tömegnek csak egy névtelen arc leszek?

De ez miért érdekel már most ennyire?

Nem abnormális ez 14 évesen?

Miért akarom egyáltalán ezt?

A saját érzéseimet, gondolataimat sem értem!

Hát hogy alkossak így olyat, ami miatt fennmarad a nevem!?

Teljesen, halálosan nem értem.

Kun Csenge 7.b

Mit vegyek fel?

Állok a szekrény előtt,

Turkálok a ruháim között.

Nincs egy göncöm!

Mindjárt megőrülök!

Anyaa! Mit vegyek fel?

Mindegy, csak siess, mert elkésel!

Apa! Mit vegyek fel?

Egy követ.

Na mindegy, felveszek valami zöldet.

Kicsim! Kész vagy már?

Nincs mit felvennem! Hagyjál már!

Ez túl emós, ez túl vékony, ez meg túl mintás,

Ezért meg majd Móni néni biztos kiabál.

Már mindenki az ajtóban áll,

S rám vár.

Én századjára öltözök át.

Gyere már!

Horváth Izabella 7.b

A régmúlt idők jelene

Mint mindig, ebben a történetben is volt egy lány, aki nagyon szeretett

regényeket írni. Ezt a lányt úgy hívták, hogy Tekla. Egy régi kastélyban lakott, amit

évszázadok óta a családja birtokolt. Sajnos nagyon kevesen olvasták a könyveit. A

legjobban sikerült története A régmúlt idők jelene című kisregény, amit legelőször írt.

Ennek a könyvnek már régóta szeretett volna egy folytatást, de nem tudta, hogyan

kezdjen hozzá.

***

Egyszer, amikor leült, hogy folytassa - persze még mindig nem tudta hogyan –

hangokat hallott a padlásról. Halk sóhajtások és lépések hallatszottak fentről. Tekla

kicsit megilyedt, de mégis felment. Pár lépés után megállt és azt gondolta:

- Mi lehetne fent, ami bántana? Semmi. - Így tovább ment. Újra és újra hallotta a

halk hangokat. Kicsit félt, de nem hátrált meg. Amikor odaért a lépcsőhöz

magabiztosan indult fel, de amint közelebb ért és egyre hangosabban hallotta a

hangokat, lassított. Tétovázott, de továbbment. Felért és megfogta a kilincset, ami

fagyos volt. Belépett az ajtón és meglepődve látta, hogy a padlás közepén

önmagában áll egy régi kopott ajtó.

- Eddig nem volt ott ez az ajtó… - gondolta.

Félt kinyitni, de már nem hallatszottak a hangok, de fény szűrődött ki, és mivel

nagyon kíváncsi volt, mégis megtette. Átlépte a küszöböt és egy hosszú folyosón

találta magát. Egy embert pillantott meg annak végén. Tekla felsikoltott és lerohant a

padlásról.

Másnap esett az eső így a tervezett kirándulás elmaradt. Tekla éjszaka nem tudta

lehunyni a szemét, ezért annyira nem bánta, hogy a program nem valósult meg. Már

nem hallotta a hangokat, így azt gondolta, tegnap csak képzelődött. Felment ismét a

padlásra, nem bírta ki, hogy ne tudja meg miért van a házában egy ember.

Gondolkozott azon, hogy felhívja a rendőrséget. De mivan, ha tényleg nem volt ott

senki. Nem fogják elhinni, hogy ő látott egy embert. Persze valahol mélyen biztos volt

benne, hogy ő látott valakit a folyosón. Gondolatai zavarosak voltak.

Amikor odaért a lépcsőhöz ismét tétovázott, de már magabiztosabban indult fel,

mert most nem hallotta a hangokat. Amikor odaért még mindig ott volt az ajtó. Most

is belépett. Ismét látta az embert, de most nem futott el. Csak állt ott és bámulták egymást.

Tekla már nem félt. Elindultak egymás felé. Tekla észrevette, hogy az ismeretlen ember

áttetsző. Amikor odaértek egymás elé Tekla megismerte az embert. Az üknagyapja volt az.

Fényképeken látta őt, de így is tökéletesen felismerte. Egyszer csak sarkon fordult és

szépen lassan elment. Eleinte követte Tekla és szólongatta, de a férfi vissza sem nézett.

Egyszer csak elsötétült a lány előtt minden. Ezt követően elájult.

Másnap az ágyában ébredt.

- Mi történt?

Visszament a padlásra, üknagyapja az egyik poros széken ült, de már nem a

titokzatos ajtó mögött. Fiatal volt és jóképű.

- Már vártam önre – mondta a férfi

- Maga az üknagyapám? Ez, hogy lehet? Maga…maga meghalt a 2.

világháborúban…

- Pontosabban, Gróf Ráday István és igen meghaltam, a szellemem van

magácska előtt.

- Wooow! Ez király!

- Elnézését kérem kisasszony, de nem értem. Nem vagyok király, Gróf vagyok.

És mit jelent az, hogy VÁÓ?

- Mindegy. Inkább mondja el nekem, hogy hogyan került a padlásomra?

- Én itt lakom 1919 óta. Ugyanis itt születtem. Majd 1942-ben eltávoztam az

élők sorából… - itt tartott egy kis szünetet – Azóta itt vagyok fent, kivéve

amikor elmegy itthonról. Akkor néha lemegyek és megcsodálom a házat.

Kicsit más, mint régen, de nem rossz.

- Hú… akkor itt kísért a padláson 1942 óta? Hogyan? Nem a mennybe vagy

valami hasonló helyen kellene lennie?

- Dehogynem…… csak nem tettem meg azt, amit meg kellett volna tennem

életem során, így nem kelhetek át a túlvilágra.

- Komolyan? Azt hittem ez egy kamu.

- Azt hiszem tudom mit ért a kamu szó alatt…én is azt hittem, míg éltem. Aztán

amikor meghaltam, kiderült, hogy a túlvilág és a köztes lét létezik.

- Tudok segíteni, hogy a túloldalra kerüljön?

- Lehetséges… igazából csak magácska tud segíteni.

- Rendben, mit kell tennem?

Még beszélgettek egy darabig, míg kiderült, hogy Tekla úgy tud segíteni, hogy egy

nagyon különleges nyakláncot odaad egy vidéki idősek otthonában betegeskedő

dédnagyanyjának, aki a gróf lánya és még él. Ráday gróf odaadta a lánynak a

nyakláncot, hogy máris indulhasson. Tekla így is tett.

Amikor Tekla az idősek otthonához ért, az egyik ablakban egy gyertyát pillantott meg.

Nem törődött vele, bement. Bent egy pult fogadta, mögötte egy kedves recepciós

hölggyel.

- Üdvözlöm! Miben segíthetek?

- Jónapot! Ráday grófnőt keresem.

A recepciós elkísérte a szobájába.

- Köszönöm!

- Szívesen!

Tekla bement a szobába.

- Csókolom! – mondta Tekla

- Szervusz, édesem! Tudom ám, ki vagy! Te vagy a dédunokám! – mondta

kedvesen a néni. – az én nevem Anna. Igazából Ráday grófnő, de hát azok az

idők már elmúltak. Gondolom okkal jöttél ide. Mi lenne az? – A grófnő egy

fotelben ült, hosszú ősz haja kontyba volt tűzve. Tekintete kedves, hangja

megnyugtató volt. Tekla lassan közelebb lépett az idős hölgyhöz és így szólt:

- Hoztam egy nyakláncot. Gróf Ráday Istvántól az ön édesapjától.

- Köszönöm szépen. – meg sem lepődött. Tekla ezt furcsálta, de közben

meglátta a gyertyát az ablakban.

- Miért nem lepődött meg a nyakláncon? Miért van ott az a gyertya?

- Kedvesem! Édesapám igéretet tett, hogy meg fogom kapni édesanyám

nyakláncát. A gyertya, pedig…..Várok valakit, akit hiszem, hogy a gyertya

fénye majd idevezet.

- Ki ez az ember?

- Az édesapám. Gróf Ráday István. A te üknagyapád. A 2. világháborúban halt

meg. Lelőtték… – mondta szomorúan – Most idetalált. Általad. Köszönöm.

- Szívesen. Most sajnos mennem kell, otthon van egy kis dolgom.

- Gyere el többször is. Olvastam a könyveidet. Nagyon jók. Ha szeretnéd

beszélgethetünk a régi időkről, a történelemről. Az olvasottak alapján némi

csiszolásra szorulsz ezen a téren. – mondta mosolyogva a grófnő.

- Köszönöm. Jönni fogok, megígérem! – Tekla elbúcsúzott.

Amint hazaért felment a padlásra, hogy szóljon megtette, amit kellett. A gróf a poros

széken várta. Tekla elmondott neki mindent.

- És mondott valami mást is?

- Nem, ennyit mondott.

- Rendben, köszönöm. – bólintott a gróf.

Miért van ott az az ajtó? – kérdezte Tekla és rámutatott a padlás végén lévő

ajtóra.

- Az az átjáró a túlvilágba.

- És mikor indul?

- A következő holdtöltekor

- Vagyis holnap… - Mondta Tekla elgondolkodva.

Még beszélgettek egy darabig, de utána Tekla ágyba bújt. Azon gondolkodott, hogy

vajon miért nem mehet már át a holtak világába a gróf.

Következő nap Tekla elment Anna nénihez. Kint volt a kertben, olvasott. A lány azon

gondolkodott, hogy elmondja-e az idős hölgynek, hogy az édesapja a padlásán

kísért. Félt, hogy nem hiszi el, vagy ha mégis, valahogy el akar menni hozzá. Anna

néni észrevette, hogy Tekla el van gondolkodva.

- Mi a baj, drágám?

- Semmi nincs csak…. csak – és ekkor Tekla hirtelen elhadarta, hogy mi történt

vele az elmúlt napokban.

- Nagyon örülök, hogy végül elmondtad, de ezt tudtam. Éreztem. Elég öreg

vagyok már ahhoz, hogy higgyek a furcsaságokban. Ezért raktam ki a gyertyát

az ablakba.

- És honnan…hogyan?

- Psszt! Csak tudom. De nemsokára ismét megpróbál átmenni a folyosón, és

lehet, hogy most sikerrel is jár. Siess! Köszönj el tőle!

- Rendben! – és Tekla indult is haza. Amikor odaért, a gróf éppen nyitotta az

ajtót, hogy átlépjen a holtak világába.

- Várjon! – kiáltotta Tekla, de a gróf belépett az ajtón, nem nézett

vissza…Elment.

Tekla még állt egy darabig a nyitott ajtó előtt, majd megfordult és lement a

földszintre, hogy folytassa a szokott életét.

***

Elkészült a regény. Az elmúlt időszak történései jó alapot adtak hozzá. A

könyv sikeres lett. Tekla ennek örömére elhatározta, hogy kibont egy üveg

pezsgőt. Amikor leért a pincébe hirtelen megtorpant… Meglátott egy újabb ajtót,

ami eddig nem volt ott. Lassan és óvatosan közelítette meg. Egyre erősebb fény

szűrődött ki mögüle. Az első gondolata az volt: Ennek sosem lesz vége…?